Virágtalan tavasz...

Gondolkoztam egy ideje, hogy belefogjak-e egy ilyesfajta kesergős bejegyzésbe, de azért talán érdemes. Egyrészt ugye dokumentáció, tapasztalat-gyűjtés, másrészt meg tényléeg kíváncsi lennék, kinek mi tűnt fel a kertjében ami szokatlan.

Nögvenyelősen indult ez a tavasz, pedig nagyon vártuk már. Főleg a februári kemény fagyok után, amikor még hótakaró sem védte a talajt. Normálisan mifelénk márciusban olvad a minimum 30cm-es hótakaró, jó tempósan pár nap alatt. Aztán felrobban a kert és pár nap alatt ellepi az élet.

Kata nagyszerű bejegyzéséből tudom én is, hogy a kankalinoknak téli rügyei vannak. Ezek a növények lisztszerű bevonattal védik az értékes rügyeket a hideg ellen. Gondolom ez jó taktika, ha feltételezzük, hogy a hó alatt van a növény. Ilyenkor a talajközelben a lehullot avar bomlása pici meleget termel, azt a hótakaró megtartja, nedvesíti, stb. tehát van egyfajta természetes fagyvédelem. Mondhatjuk úgy is hogy a vadvirágoknak fűtött jégkunyhójuk van télire. A nyár és ősz alatt megerősödött kankalinféléknek pedig jó taktika, hogy relative korán kezdhessék a következő évet, amikor a még éppen előbújó rovarvilág éhesen keresi a kevéske virágot.

Nos az idei tél kétarcú volt.
Az első felében nagyon enhye, de száraz tél volt. Minimális mennyiségű csapadék esett, az sem képezett csak pár napra hótakarót. Így mondhatni fűtés volt, de jégkunyhó nem. Mindezt súlyosbította, hogy gyakorlatilag a júliusban volt előtte érdemi esőzés, iszonyú száraz volt minden — már az egész komoly gyökérzetű gyertyánok is sárgultak tőle augusztus közepén!
A tél vége azonban kegyetlen hideggel köszöntött be, volt olyan időszak is, amikor napokon át nem jöt –10°C fölé a hőmérséklet. Tette mindezt a második "havazást" követő olvadás után. (Kénytelen voltam idézőjelbe tenni a havazás szót, mert tényleg esett vagy 25cm — ami a sajtóban rekordként lett beharangozva —, de az felénk még átlagosnak sem lenne mondható, és csak pár napra takarta a talajt.) Így persze a föld felső, korábban csontszáraz része sárrá változott. Erre válaszul elkezdődtek a tavaszra készülődni a növények, amikor ez a sáros massza gyakorlatilag csontkeményre fagyott...

Mikor eljött a tavasz, lassan felmelegedett a felső talajréteg, de a száraz altalaj nem tudta felvenni a nedvességet, hiszen a levelek még takarták a talajt, így a gyengécske napfény csak a föld legtetején tudta — több nap után! — megolvasztani a jeget. Így megvolt ugyan a tavaszi cuppogó sár, de csak a felső pár cm-es rétegben, alatta a jéggé fagyott föld nem szívta el a vizet, az lezubogott a patakba, és így elveszett a hegytető vadvirágainak számára. Jellemző, hogy több hét fagypont feletti időjárás után is 10 cm mélyen még faragni lehetett a földet a csákánnyal!

Ennyit az előzményekről, most május vége felé érdemes felmérni a következményeket!
Szokásos tavaszokon márciusban az első virágok a különféle tüdőfüvek. Most csak április elején jöttek elő, és nem voltak a korábiakhoz hasonló nagy tövei, csak egy-egy csenevész példány maradt meg az életerősebbek közül. Érzésre a Pettyegetett tüdőfű szenvedte el a nagyobb károkat. Gondolom a tavalyi magtermés nagy százalékban ki sem hajtott. Ezek ugye évelők, és jó eséllyel a sárba fagyhattak bele. Később hajtottak ki, mert lassabban eresztett fel a föld mint máskor. Legfőbb beporzóik a vicces kinézetű pöszörlegyek márciusban tömegesen jelentek meg a kertben, és tanácstalanul keringtek virágokat keresve.
A Tavaszi kankalinok (Primula veris) nagy kedvenceim. Már aggódni kezdtem, hogy egyet sem látok belőlük március végén, amikor április 6-án kivirágzott az első tő. Ez látszólag menetrend szerinti, azonban ez a példány tapasztalataim szerint mindig koránkelő alkat volt. Ez idén se volt másképp: fajtársai csak hetekkel később kezdtek el virágot bontani. Ha elkezdtek egyáltalán. Az április nekem mindig a kankalinsárga kerttel volt egyenértékű. Idén pár kósza folttal kellett megelégedni. Kisebb felmérést tettem, és kiderült, hogy a tövek ugyan megvannak, de viráguk sehol sincsen. Most május végén a lombjuk szép nagy, de teljesen hiányzik a virágszár. Feltételezem, hogy a téli rügyek fagyhattak el teljesen, és a keringésük is később indult be. Abban bízok csak, hogy jövőre bepótolják mindazt, ami idén elmaradt.
Az ibolyatövek is hasonlóképpen viselkedtek: kizöldültek, de viráguk nem nagyon volt. Most, azaz május felén is túl kezdett el megjelenni az egyik nagyobb termetű változat lila foltjai.

Ha az április kankalinsárga, akkor a május leginkább harangviráglila szokott lenni. Május 20-án láttam meg az utcában az eddig első és egyetlen képviselőjét a harangvirágoknak. Ez ugyan időben jött, ez a fajta máskor is ilyentájt nyílik, de a Baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia) eddig egyáltalán nem volt sehol. A korábbi években is hullámzott (leginkább csapadékosabb időben jöttek elő nagy számban), hogy mennyi van belőle, de jelenleg nulla a számuk. Talán a szárazság és a jeges hideg okozhatta?

Gyakorlatilag veszteséglistára írható a Tavaszi kökörcsinünk (Pulsatilla vulgaris) is. Igaz gyanítom eleve nem érezte jól magát, mert az ugyanazon alomból származó, és szüleim kertjében élő példány gyönyörű bokorrá fejlődött már tavaly is. Erre egy okot tudok csak felhozni, hogy a vad természetben elsősorban meszes, dolomitos környékeken élnek a rokonai, itt pedig — túl azon, hogy erős a talajban a konkurencia — nem nagyon van meszes terület. A Visegrádi hg. már vulkanikus eredetű, zömmel gránitok és bazaltfélék vannak a földben.

A kert erdei rétre emlékeztető, déli részén csak pár kósza Veronika-féle van, és az időben jókor érkező Szurokszegfű (Viscaria vulgaris) pompázik élénk színeivel. Tavaly rengeteg volt az Indás ínfűből (Ajuga reptans), és a Olocsán csillaghúrból (Stellaria holostea). Most mindkettőből csak mutatóban lehet találni egy-egy magányos példányt.
Északon a komposzt közelében, ahol máskor a baracklevelű harangvirág magas szálai lengedeznek a szellőben, most csak az a még azonosítatlan habszegfűfaj látható csupán, jó eséllyel a Hólyagos habszegfű (Silene vulgaris). Ez máskor is itt volt, csak valamiért mindig kimaradt a fotózásokból. A veronikafélék kéklenek a talajszinten, de feltűnően kevesebb van belőle. A salamonpecsétek és gyöngyvirágok már menetrend szerint elvirágoztak, előbbiből határozottan kevés volt, utóbbiból néhány megjelent a déli részeken is.

Tavaly tűnt fel először a Mezei keresztfű (Cruciata laevipes). Idén a kertben nem láttam, de az utcában feltűnt. Hosszú éveken át pl. a Kis ezerjófű (Centaurium erythraea) egyáltalán nem volt a környéken, tavaly hirtelen nagy területeken jelent meg. Ezért nem unalmas egy ilyen vadvirágos kert, és talán ez ad mégis egy kis reményt a jövő évre...