A rövid hétvége hosszú története

Mivel a március 15-i hosszú hétvége miatt múlt szombaton dolgozni kellett, csak a vasárnapot tölthettük a kertben. Egy hosszú nap krónikája következik most

Az idő szép volt, így nem is unatkoztunk. A történetünket mégis a szombati nappal kell kezdjem. Történt ugyanis, hogy szüleimtől sétáltam a buszmegálló felé, amikoris megláttam egy kis lila virágot két macskakő közé szorulva. Talán megérti minden kertbarát, hogy miért tetszett meg. Ehhez elég a balra látható képre tekinteni, ami ott helyben készült.

A virág egyedül volt, de jellegzetes levelei alapján úgy tűnt, hogy az egész útpadkát ellepi, így biza úgy gondoltam, kell nekem belőle a sziklakertbe egy ilyen, akárki is az. Kerestem egy termetesebb, de virág nélküli példányt, és az ujjammal kikapargattam mellette a macskakövek közé szorult keményre száradt földet, majd finoman meghúztam. Meglepődtem amikor jó 10–15 cm hosszú, vastag gyökére kígyózott a szemem előtt! Betekertem egy újságpapírba egy marék földdel és felugrottam a buszra.

A gémorr másnap

Beérve a munkahelyemre találtam egy üres műanyagcserepet, így beletekertem a gyökérkígyót, és egy picit megöntöztem. Rákérdeztem Katára, elküldve neki az előző képet, hátha tud róla mondani valamit. Jött is a gyors válasz, amit ezúton is köszönök, hogy valami gémorr féle lehet. Ez alapján a képkeresővel felfegyverkezve hamar rátaláltam a megoldásra: ez a növény egy Bürök gémorr (Erodium cicutarium). A termése olyan mint a gólyaorroknak, így ez még rendjén is van, hiszen hosszúkás csőrszerű (l. a fenti kép jobb alsó sarkában). A levele pedig állítólag olyan mint a bürök. Namármost ez bizonyára így is van, de mi a búbánat lehet az a bürök??

Update: Ezt a szóelemzést elég csúnyán benéztem, mint azt Kata lenti megjegyzésében olvasható is. :(

A latin neve ellenben meglehetősen beszédes. Latintudás hiányában arra következtetek, hogy az erodium az az erózió szavunk eredetije lehet. A kis növényke pedig elnézve az agresszív gyökereit — a tövénél 5–6 mm vastag(!) volt — bizonyára hatékonyan fészkeli be magát a kövek repedéseibe, majd feszegeti a határait. A repedésekbe szivárgó és befagyó víz azután meg tovább darabolja a sziklákat. Egyre nagyobb tisztelettel néztem a cserépben az ekkor még virágtalan növénykét.

Hazavittem a cserepet, és másnap reggel a nap rásütött a cserépre. Szinte világított a verőfényben a két, az éj leple alatt suttyomban kihajtott aprócska virága.

Ezek után gondolom nem kell mondanom, hogy a sziklakertben végezte egy nagyobb kő tövében. Ültetés közben örömmel vettem észre, hogy a sziklakert krókuszdombja végre megéledt! Már nem csak kis zöld lándzsák meredeztek mindenfelé, hanem 8 db virág is pompázott a kövek oltalmában!

Egytől-egyig az ősszel ültetett sárgák voltak, így gondolom a velük egy időben kikerült sötétlilás háromszínú krókuszok valamivel lustább természetűek, és majd csak később nyílnak ki. Utóbbiakból dupla annyi került elültetésre, így sok elfagyott, vagy még csak most fognak előjönni. Ebben az esetben hatalmas virágözön lesz belőle, csak a sárgák kitartsanak addig!

Érdekes alaposabban is megnézni őket, mert túl azon, hogy inkább fehérek mint sárgák, néhány példánynak a sziromlevelei nem egyenesek hanem cakkosak. A sárga szín inkább a szirmok tövénél, a virágkehely "torkánál" jellemző.

Mindeközben az "őslakosok", azaz még az első évünkben kiültetett krókuszok nagy lendülettel virágzanak, főleg amióta a kicsit túl vastag avart leszedtük róluk.

A még tavaly végrehajtott nárciszmentő akciónk is úgy néz ki, hogy teljes sikerrel járt. Legalábbis rengeteg zöld hajtás bújt elő a sziklakert azon peremén ahová még az ősszel eldugdostam a hagymákat. Ezen felbuzdulva amikor egy céges ajándékraktár mélyén árválkodó cserepes nárciszra bukkantunk, nem volt kérdéses, hogy szétszedjük a hagymákat. Most nem haboztunk rögvest a kertbe ültetni, mert úgy ítéltük meg már elég meleg van hozzá.

A rövid hétvége vasárnapján meglepve vettem észre, hogy a nagy gyertyán körül szabályos közönként zöldel valami az avarban. Rohantam oda nagy csatakiáltással, hogy Téltemetőőőő!! — hiszen mint írtam téltemetőt is dugdostam arra a környékre tavaly ősszel. Aztán egy ideig töprengve néztem a mellékelt képen látható levelet, hogy na ez meg mi a fene lehet, mert hogy nem a várva várt téltemetők az biztos...

Aztán szép lassan derengeni kezdett egy tavaly tavaszi történet:

Az egyik dögmeleg tavaszi napon Emese egy cserépben kókadozó meglehetősen megviselt megvehagymával, és egy zacskónyi medvehagyma levéllel tért haza a piacról. Egy idős bácsi árulta mint a megmaradt készlet utolsó darabjait, valami tényleg vicces összegért, csak hogy hazavigye végre valaki. Olyan ceruza vastagságú kis fehér hagymácskák voltak. Sok reményt nem fűztem hozzá, hogy megmaradnak, de azért eldugdostam a nagy gyertyán tövében körbe, meg a kerítés mellé.

Nem is foglalkoztam aztán velük, mert a levelek teljesen elkókadtak, letörtek tőből. Innentől nyoma sem volt, hogy merre is vannak a medvehagymák. No, hát ezek a kis elfeledett hagymácskák szinte mind életre keltek az idén, még a kerítéshez ültetettek közül is találtam párat.

No, de az előbb egy csatakiálltás erejéig emlegettem a téltemetőket, és idén még nem írtam róluk semmit sem. Kicist bajban vagyok a dologgal, mert a dolog olyan népmesei: van is téltemetőnk, meg nincs is. Mindenesetre nyitni kellene egy téltemető levélneveldét, és akkor már rendben is lennénk. A helyzet ugyanis az, hogy a tavaly ültetettekből egy darab nem nőtt ki eddig, ellenben a régiek helyén ismét megjelent a már két éve minden évben visszatérő árva kis téletemető levélke. Virág persze ismét nem volt, de ezen már meg sem lepődök.

Kicsit már kezd olyan lenni ez a bejegyzés mint a rétestészta. Ha még van egyáltalán aki elolvassa a végéig, annak jutalmul még két képpel kedveskedhetünk. :) Éppen egy hónapja vettük, majd egy nagyobb vödörbe került átmenetileg a Hosta Sieboldiana Funkie. Időnként írtam, hogy nő mint a veszedelem. Annyira kellemes napok voltak már, és féltettem is a födém épségét, hogy úgy gondoltam itt az ideje, hogy a növényke megérezze a szabadság ízét.

Nálunk ugye nagyon sok az árnyék. Kicsit bővebben: lombfakadás után. Így picit vakaródtam, hogy ugyan hova tegyem szegány árnyékliliomot, ahol árnyék is van, és nem is lesz útban. Végül találtam egy helyet ahol mostanában is csak félárnyék van, és nekiláttam. A nagy gyökerére tekintettel fellazítottam a földet a csákánnyal jó mélyen, majd még rátöltöttem egy jó 20 cm magasan. Ez utóbbit körberaktam szép nagy terméskövekkel — jó részben azokkal amit a lazításkor szedtem ki alóla.

Balra az önkéntes kertészsegéderő és a "kis" hosta. Jobbra a végleges, ültetés utáni állapot.

No és honnan volt földem a részleges terepemeléshez, és a kövek helyét kipótolni? Természetesen a leendó tómeder továbbcsákányozásából...