A rövid hétvége hosszú története

Mivel a március 15-i hosszú hétvége miatt múlt szombaton dolgozni kellett, csak a vasárnapot tölthettük a kertben. Egy hosszú nap krónikája következik most

Az idő szép volt, így nem is unatkoztunk. A történetünket mégis a szombati nappal kell kezdjem. Történt ugyanis, hogy szüleimtől sétáltam a buszmegálló felé, amikoris megláttam egy kis lila virágot két macskakő közé szorulva. Talán megérti minden kertbarát, hogy miért tetszett meg. Ehhez elég a balra látható képre tekinteni, ami ott helyben készült.

A virág egyedül volt, de jellegzetes levelei alapján úgy tűnt, hogy az egész útpadkát ellepi, így biza úgy gondoltam, kell nekem belőle a sziklakertbe egy ilyen, akárki is az. Kerestem egy termetesebb, de virág nélküli példányt, és az ujjammal kikapargattam mellette a macskakövek közé szorult keményre száradt földet, majd finoman meghúztam. Meglepődtem amikor jó 10–15 cm hosszú, vastag gyökére kígyózott a szemem előtt! Betekertem egy újságpapírba egy marék földdel és felugrottam a buszra.

A gémorr másnap

Beérve a munkahelyemre találtam egy üres műanyagcserepet, így beletekertem a gyökérkígyót, és egy picit megöntöztem. Rákérdeztem Katára, elküldve neki az előző képet, hátha tud róla mondani valamit. Jött is a gyors válasz, amit ezúton is köszönök, hogy valami gémorr féle lehet. Ez alapján a képkeresővel felfegyverkezve hamar rátaláltam a megoldásra: ez a növény egy Bürök gémorr (Erodium cicutarium). A termése olyan mint a gólyaorroknak, így ez még rendjén is van, hiszen hosszúkás csőrszerű (l. a fenti kép jobb alsó sarkában). A levele pedig állítólag olyan mint a bürök. Namármost ez bizonyára így is van, de mi a búbánat lehet az a bürök??

Update: Ezt a szóelemzést elég csúnyán benéztem, mint azt Kata lenti megjegyzésében olvasható is. :(

A latin neve ellenben meglehetősen beszédes. Latintudás hiányában arra következtetek, hogy az erodium az az erózió szavunk eredetije lehet. A kis növényke pedig elnézve az agresszív gyökereit — a tövénél 5–6 mm vastag(!) volt — bizonyára hatékonyan fészkeli be magát a kövek repedéseibe, majd feszegeti a határait. A repedésekbe szivárgó és befagyó víz azután meg tovább darabolja a sziklákat. Egyre nagyobb tisztelettel néztem a cserépben az ekkor még virágtalan növénykét.

Hazavittem a cserepet, és másnap reggel a nap rásütött a cserépre. Szinte világított a verőfényben a két, az éj leple alatt suttyomban kihajtott aprócska virága.

Ezek után gondolom nem kell mondanom, hogy a sziklakertben végezte egy nagyobb kő tövében. Ültetés közben örömmel vettem észre, hogy a sziklakert krókuszdombja végre megéledt! Már nem csak kis zöld lándzsák meredeztek mindenfelé, hanem 8 db virág is pompázott a kövek oltalmában!

Egytől-egyig az ősszel ültetett sárgák voltak, így gondolom a velük egy időben kikerült sötétlilás háromszínú krókuszok valamivel lustább természetűek, és majd csak később nyílnak ki. Utóbbiakból dupla annyi került elültetésre, így sok elfagyott, vagy még csak most fognak előjönni. Ebben az esetben hatalmas virágözön lesz belőle, csak a sárgák kitartsanak addig!

Érdekes alaposabban is megnézni őket, mert túl azon, hogy inkább fehérek mint sárgák, néhány példánynak a sziromlevelei nem egyenesek hanem cakkosak. A sárga szín inkább a szirmok tövénél, a virágkehely "torkánál" jellemző.

Mindeközben az "őslakosok", azaz még az első évünkben kiültetett krókuszok nagy lendülettel virágzanak, főleg amióta a kicsit túl vastag avart leszedtük róluk.

A még tavaly végrehajtott nárciszmentő akciónk is úgy néz ki, hogy teljes sikerrel járt. Legalábbis rengeteg zöld hajtás bújt elő a sziklakert azon peremén ahová még az ősszel eldugdostam a hagymákat. Ezen felbuzdulva amikor egy céges ajándékraktár mélyén árválkodó cserepes nárciszra bukkantunk, nem volt kérdéses, hogy szétszedjük a hagymákat. Most nem haboztunk rögvest a kertbe ültetni, mert úgy ítéltük meg már elég meleg van hozzá.

A rövid hétvége vasárnapján meglepve vettem észre, hogy a nagy gyertyán körül szabályos közönként zöldel valami az avarban. Rohantam oda nagy csatakiáltással, hogy Téltemetőőőő!! — hiszen mint írtam téltemetőt is dugdostam arra a környékre tavaly ősszel. Aztán egy ideig töprengve néztem a mellékelt képen látható levelet, hogy na ez meg mi a fene lehet, mert hogy nem a várva várt téltemetők az biztos...

Aztán szép lassan derengeni kezdett egy tavaly tavaszi történet:

Az egyik dögmeleg tavaszi napon Emese egy cserépben kókadozó meglehetősen megviselt megvehagymával, és egy zacskónyi medvehagyma levéllel tért haza a piacról. Egy idős bácsi árulta mint a megmaradt készlet utolsó darabjait, valami tényleg vicces összegért, csak hogy hazavigye végre valaki. Olyan ceruza vastagságú kis fehér hagymácskák voltak. Sok reményt nem fűztem hozzá, hogy megmaradnak, de azért eldugdostam a nagy gyertyán tövében körbe, meg a kerítés mellé.

Nem is foglalkoztam aztán velük, mert a levelek teljesen elkókadtak, letörtek tőből. Innentől nyoma sem volt, hogy merre is vannak a medvehagymák. No, hát ezek a kis elfeledett hagymácskák szinte mind életre keltek az idén, még a kerítéshez ültetettek közül is találtam párat.

No, de az előbb egy csatakiálltás erejéig emlegettem a téltemetőket, és idén még nem írtam róluk semmit sem. Kicist bajban vagyok a dologgal, mert a dolog olyan népmesei: van is téltemetőnk, meg nincs is. Mindenesetre nyitni kellene egy téltemető levélneveldét, és akkor már rendben is lennénk. A helyzet ugyanis az, hogy a tavaly ültetettekből egy darab nem nőtt ki eddig, ellenben a régiek helyén ismét megjelent a már két éve minden évben visszatérő árva kis téletemető levélke. Virág persze ismét nem volt, de ezen már meg sem lepődök.

Kicsit már kezd olyan lenni ez a bejegyzés mint a rétestészta. Ha még van egyáltalán aki elolvassa a végéig, annak jutalmul még két képpel kedveskedhetünk. :) Éppen egy hónapja vettük, majd egy nagyobb vödörbe került átmenetileg a Hosta Sieboldiana Funkie. Időnként írtam, hogy nő mint a veszedelem. Annyira kellemes napok voltak már, és féltettem is a födém épségét, hogy úgy gondoltam itt az ideje, hogy a növényke megérezze a szabadság ízét.

Nálunk ugye nagyon sok az árnyék. Kicsit bővebben: lombfakadás után. Így picit vakaródtam, hogy ugyan hova tegyem szegány árnyékliliomot, ahol árnyék is van, és nem is lesz útban. Végül találtam egy helyet ahol mostanában is csak félárnyék van, és nekiláttam. A nagy gyökerére tekintettel fellazítottam a földet a csákánnyal jó mélyen, majd még rátöltöttem egy jó 20 cm magasan. Ez utóbbit körberaktam szép nagy terméskövekkel — jó részben azokkal amit a lazításkor szedtem ki alóla.

Balra az önkéntes kertészsegéderő és a "kis" hosta. Jobbra a végleges, ültetés utáni állapot.

No és honnan volt földem a részleges terepemeléshez, és a kövek helyét kipótolni? Természetesen a leendó tómeder továbbcsákányozásából...

Moccan a kert...

A hosszú hétvége óta gyorsulni látszik a tavasz. Most megkísérlem összefoglalni, mi hol tart jelenleg a kertben és a közvetlen környékén.

Az utca menti vegyes bokorsövényben már virágzik a som, az erdőben pedig sok a hóvirág... A kertben az északi lejtőn előbújt a Salátaboglárka és a Vérehulló fecskefű is zöldel már. Érdekes ez a hely, mert ilyenkor tavasszal az északi lejtőt sokáig süti a nap, de gyakorlatilag suroló fények vannak reggeltől estig. A boglárkákat szívem szerint áttelepíteném a déli laposra, ahol úgysem nő semmi. Ennek elsődleges oka, hogy éppen az út közepén van a boglárkás rész, két nagyobb foltban. Ugyan eddig túlélték a minimális forgalmat ami arrafelé van, de ha előbb-utóbb belakjuk a kert azon részét, és lesz ott valami köves út, akkor sajnálnám ha kipusztulnának. Kérdés, hogy ez a növényke mennyire viseli ezt, milyen mélyre hatolnak le a gyökerei, stb. Gyanítom élőhelynek jó lesz nekik a kiszemelt új hely, mert attól pár méterre a szomszéd kertben is nagy foltokban virít. Kérdés, hogy most próbáljam meg kiemelni őket, vagy várjam meg amíg elvirágzanak?

A háztól délre, a lapos részen is vannak már életjelek. A legelsőként ültetett, halványlila krókuszainkon már kinyílás előtti bimbók vannak. A tavalyi ültetésből is sok kibújt már a sziklakertben. A krizantémok elszáradt hajtásai között is kizöldült már néhány friss hajtás. A legjobb hír, hogy Kata bíztatása nyomán a tavalyi elszáradt virágok helyén megtúrtam a vastag avarréteget, és megtaláltam a Tavaszi kankalinok több példányát is. Ezek maguktól még nem merészkedtek az avar fölé. Ott lapulnak a tölgylevelek védelmében amíg csak lehet. Más a startégiájuk mint a krókuszoknak. Azok ugyanis aggresszív kismalac stílusban dolgoznak: tűhegyes zöld lándzsáikkal mindenen keresztüldöfnek, ami csak az útjukba akad.

Egy agresszív krókusz, és az általa ütött lyuk. :)

Tavaly nyáron az utcában tenyésző nagy orgonabokrok tövénél cseperedő kis sarjak közül kibányásztunk egy nagyjából arasznyi magas egyedet, és áttelepítettük a kertbe. Eleinte azt hittem nem marad meg, pedig helyzeti előnyben volt az utcai társaihoz képest, hiszen kapott vizet amikor nagy volt a szárazság. Mégis olyan bágyadt, sárgás levelei voltak amíg be nem köszöntött az őszi hideg. Most a napokban megkerestem, és az egyetlen szárának csúcsán egy szép, életerős rügyet találtam. Lehet mégis megkapaszkodik a kertben, és lesz egy orgonabokrunk is?

Az egyik köszméte bokron a rügyekből elkezdtek kibomlani az első levelek, de mindegyik gyümölcsbokor határozott életjeleket mutat. Esténként már elkezdtem nekik kis vizet adni, elég száraz ugyanis a talaj a tóásási tapasztalataim szerint.

Az előző bejegyzésben említett szobalakó kankalinokat és jácintokat kitelepítettem a sziklakert egy teljesen újjonnan kialakított részébe. Az egész onnan indult, hogy találtam egy jókora kupac nagyobbacska követ, aminek a fényt kapott oldala már szép zöld lett a mindenféle zuzmóktól, algáktól. Így úgy gondoltam, hogy bővítem még a sziklakertet, és erre a területre költöztek ki a szobai növények — végülis már nincs túl rossz idő, hajnalonta sem fagy hosszú ideje. A jácintok közül a rózsaszínű már elvirágzott mire kikerült, a fehér még most indítja a második virágát. A kankalinok közül a sárga egész jól elvan, a vörös-sárga színűek picit szétborultak, de a tő közepén növő újabb bimbóknak látszólag nincs baja.

A sziklakert bővítés során tovább mélyítettem a nagy kő körüli majdani medret. Az innen kitermelt, és valamelyest gyökértelenített földdel töltögettem fel a frissen elhelyezett sziklák közötti fülkéket. Jelenleg olyan 50–60 cm mélyen jár a sziklakert és a nagy kő közötti rész, ez lenne a tervek szerint a legmélyebb terület. Azért ezt még jócskán mélyíteni kell majd, ha teleltetni is akarom a tóba tervezett halakat. Ahogy haladok lefelé egyre több a szikla, így már ott tartok, hogy egy-egy kiadós csákányozás után homokozólapáttal kell kiszedni a földet, kidobálni a köveket, mert az ásó, lapát folyton elakad. Egyébként ebben a mélységben még kimondottan hideg, fagyos a talaj!

Eleinte abban gondolkoztam, hogy a tómedret agyaggal fogom kialakítani, amire kétféle technológia is létezik. Az egyik szerint por állagú agyagból kell a meder aljára kb. 10 cm vastag réteget teríteni, amit megdöngölve tömörítenek. Ennek alternatívája, hogy nyers (azaz nem kiégetett) agyagtéglákból rakják ki a medret, szorosan egymás mellé illesztve a darabokat. Ezután lapvibrátorral dolgozzák össze a felületet. Mindkét esetben praktikus egy vékony kavicsborítás, hogy a vízbe ne mosódjon bele az agyag. Ezeket teljesen nem vetetettem még el magamban.

Ami eltántorított egy kicsit, hogy a nagy kő relatíve könnyen megemelhető, így elvileg a hagyonányos fóliás megoldást is viszonylag könnyen össze lehetne hozni. Gyaníthatóan ez kissebb macerával járna. Az agyagtéglás tömörítős technika szerintem ilyen kis méretekben, meredek partfalakkal amúgy is macerásnak tűnik. Ha már agyag, akkor a porított változattal dolgozó technika tűnik kivitelezhetőnek.

A rövid hétvégén ezt a sziklakert-tó környéket szeretném majd folytatni, amennyire lehetséges. Úgy tűnik az idén kertépitős blogba fogunk átcsapni...

Szobai tavasz

Odakint ugyan enyhe, de kellemetlenül szeles napok vannak. Pár szál krókusz hajtott ki eddig a kertben, a szobában meg hirtelen felgyűltek a virágok — nem tudtuk ellenállni ugyanis a szépségüknek.

Az elmúlt bejegyzésekben már bemutattuk a rózsaszín virágú jácintot, és említés szintjén szóba került, hogy van egy fehér is belőle. Időközben a rózsaszín el is virágzott, de a fehér még pompája teljében van. Illatát tekintve még erőteljesebb mint a rózsaszín volt. Így hát készítettem erről a virágról is egy portrét.

Emese egyik délután hazajött, és "valahogy" vele érkezett két kis cserépben nevelkedő kankalin. Aztán ugye jött a nőnap, és a céges ajándék idén nem hajtatott nárcisz volt, hanem újabb élő kankalinok.

Volt az egyik tő sárgás-vörös (Primula Acaulis) kankalinon egy érdekes virág is. Valami mutáció folytán összenőtt két virága két-két sziromlevél mentén, így egyfajta sziámi ikervirág lett a végeredmény. Nem tudom ez a — gondolom erősen beltenyésztett — árudai állománynál mennyire szokatlan. Az is lehetséges, hogy a nagy számok törvénye alapján ahol nagyobb tömegben nő a virág, több az esély az ilyen furcsaságra is. Akárhogyan is van, azért talán megéri megnézni róluk egy pár közelképet!

No és nőnapra érkezett még egy szép vágott virág csokor is. Így most az egyik keleti ablak belső fele virágokkal teli, az asztalon pedig egy gyönyörű virágcsokor illatozik. Idebent legalább már igazi tavasz van. :)

Kora tavaszi csodák

Ma reggel még éppen csak ébredeztem, amikor megláttam ahogy a függönyön átszűrődő kora tavaszi napfény kirajzolta a cserepes jácint kontúrját. Talán nem meglepő, hogy azonnal nyúltam is a fényképezőgépért.

Az elmúlt napokban kellemes időjárás volt, így többször is kint voltunk a kertben és próbáltuk megtalálni a sziklakertbe az ősszel ültetett krókuszokat, téltemetőket. Nem jártunk sikerrel. Pénteken Emese észrevett a régi, szokásos ágyásban pár hajtást. Így krókusz nélkül bizonyára nem maradunk az idén sem, max. kicsit késik majd a virágzás.

Magamban már temettem a sziklakerti krókuszokat, mert ott nem volt olyan vastag lombtakaró rajtuk, lévén a szél állandóan lehordta onnan a leveleket. Aztán a téli időszakban többször elolvadt havat követő kőkemény hidegek miatt teljesen kőkemény lett a föld arrafelé.

Aztán elhúztam a függönyöket, és megrökönyödve néztem milyen mélykék az ég, mintha csak valami erőteljes polárszűrőn át néztem volna a tájat! Rögtön kikívánkoztam egy kis fotózásra, de ez egy ideig még technikai okok miatt váratott magára.

Eleinte csak sétálgattam a kertben, élveztem a langyos napsütést. A cseresznyefákon, gyertyánokon szép rügykezdemények dudorodtak már, a gyümölcsbokraink is a határon voltak.

Érdemes lesz idén fokozottan figyelni az öt gyümölcsbokorra, hiszen közülük három még tavaly ősszel került át erre a valamivel naposabb helyre a kerítés melletti árnyasabb területről. Úgy tűnt igen szerényen vegetáltak az elmúlt években. Az első növényeink voltak a kertben, így idejük már bőven lett volna megerősödni, főleg hogy ez az erdőszéli terep kimondottan kedvező a számukra. A köszméte még csak egy-két szemet termet azt is lelegelte valami helyettünk. A ribizlibokrokon eddig egy marék termésnél több egyik évben sem volt. Azért döntöttem végül tavaly az átültetésük mellett, mert úgy gondoltam esetleg a több napfény segít nekik a növekedésben.

A köszméte tüskéinek védelmében már egész komolyan kezdet kialakulni a majdani levelek helye, így úgy néz ki, hogy ezek szépen átvészelték a telet. A ribizliken még nem ennyire előrehaladott a rügyfakadás, de látszatra nincsenek elfagyva — bár nincs túl tapasztalt szemem az ilyesmihez.

Ugyancsak tavaly ősszel került át a fűszerkertből két még igencsak apró levendulabokor. Ezek a gyümölcsbokrokkal szemben, a majdani kerti út túlsó felén vannak. Picit megbolygattam a száraz leveleit és örömmel vettem észre, hogy mindkettőnek vannak friss zöld hajtásai is, a sok ezüstösre száradt tavalyi mellett. Így remélem terebélyesedni fognak az új helyükön is. Enyhén visszacsipkedtem, de még kicsik, így nem akartam túl drasztikusan megritkítani.

Alaposabban körülnéztem a sziklakertben is. Ez ugye még csak egy félkész terület, mert az ősszel túl sokat már nem volt értelme megcsinálni. Idén tavasszal egy tavat szeretnék a nagy szikla köré ásni, így jelenleg többek között ezen megy a technológiai agyalás.

Ez a Krókuszdomb egy részlete, első ránézésre elég kihalt.

A sziklakert egyik legnagyobb területű része a Krókuszdomb lenne. Ide tavaly sárga és háromszínű krókuszok sokasága került eldugdosásra, és pár téltemető is keveredett közéjük. Tegnap még semmi nyomuk nem volt itt a kis hagymásoknak, de ma délben négy pici hajtás már kidugta a fejét a földből. Reméljük, hogy a jövő hétig még több elő fog kerülni közülük, mert eddigi tapasztalataink szerint március végére már virágozni is szoktak.

A sziklák közé telepített mohák köszönik jól érzik magukat, szépen emelik a kis tokjaikat, érlelik benne a spórákat. A köveken meglepő módon már apró pókok szaladgálnak meglehetősen fürgén. A dolog azért érdekes, mert elképzelni nem tudom kit, mit eszik ilyenkor egy pók, amikor még egyetlen más ízeltlábú sem tűnik aktívnak. Reméljük nem hobbikertészeket eszik. :)

A téltemetőket is megpróbáltam megkeresni, egyenlőre nem jártam sikerrel. Talán túl sok is volt felettük az avar, így a levelek nagy részét finoman lehúzkodtam a fa körül, ahova beültettem őket. Hideg, nyirkos volt a talaj, talán így most picit több meleget kapnak, és ha szét nem fagytak akkor előcsalogatja őket a napsütés.

Itt vannak valahol a tavaly elültetett téltemetők.

No és ha ezt a bejegyzést a jácinttal kezdtem, itt az ideje, hogy legyen róla kép is, nem csak a fejlécben, meg rejtőzködő árnyalakként. Azt hiszem ha csak rajta múlna, menne már kifelé szívesen! :)