Ments meg Te is egy juharfát!

A múlt hétvégén tereprendezéssel foglalaltoskodtam a kertben, ami abban nyilvánult meg, hogy mindenféle kerti építmények leendő helyét tisztítottam meg, ástam (azaz csákányoztam) ki.

Lévén a majdani kemence környezete a szomszédból átnyúló juharfa alatt van, számos juharcsemete is útban volt. Picit sajnáltam őket csak úgy a komposztra vetni, én nem tudom hova átültetni őket. Ha a helyükön maradnának akkor sohasem nőnének nagyra a többi öreg fa alatt, így szegények sorsa mindenképpen sanyarúnak ígérkezett.

Gondoltam hát egyet, így első körben nem kerültek a komposztra, hanem ide a blogra — abban a reményben, hogy hátha akad a kedves Olvasók között olyan aki szeretne örökbefogadni juharfát. :) A juharokból most éppen 3 van átmentve műanyag edénykékbe. Ezek még igencsak kicsinykék, alig 30–40 cm magasak a gyökereikkel együtt. :) Van egy pár centis apróság is, ami éppen csak kilátszik a földből.

Korlátlan mennyiségben tudok ajándékozni gyertyán és tölgy ifjoncokat is, akár olyan picikét is aminek még ott van a fenekén a makk. Ezekből termetesebb példányok is vannak feleslegben. Van ugyanis ahol talajtakaróként üzemelnek, és előbb utóbb szeretnénk azt a területet is belakni. A gyertyán sövénynek sem rossz, és valami brutálisan tűri a zaklatást, mindig kihajt amíg egy picike darab is marad belőle.

Mivel nálunk majdhogynem gyomként nőnek ezek az apróságok, másoknak meg ez nem adatik meg, ne legyetek szégyenlősek: kérjétek és vigyétek! Cserébe csak annyit kérek, hogy időnként jelezzétek egy-egy bejegyzésben mi van a tőlünk származó fácskával. :)

Klikk a képekre a nagyobb változatért...

Habszegfű

Az előző kesergős hangulatú bejegyzésben is említettem egy eddig itt elhanyagolt habszegfű-fajt. Mivel Eszter külön is rákérdezett, idén nem felejtettem el, így készült róla pár kép is.

A Habszegfűk egy tölgy
tövében nőttek

Ha pedig képek is vannak, akkor talán érdemes párat kitenni ide is, hogy más is megismerhesse ezt a valóban dekoratív növényt.
Élőhelyét tekintve az északi kertszakaszban van, és májusban, azaz már lombfakadás után virágzik. Így inkább a fák alatti árnyékos élőhelyen érzi jól magát. Már korán megjelennek a levelei, március végére már biztos előbújt. Kell is az idő neki, hiszen termetes növény: derékig ér virágzáskor. Ezekből idén úgy tűnik több van, tavaly 2–3 tő volt, idén legalább 10-ig jutottam a számolásban, és területre is egészen az út széléig előretört. De ma láttam az erdőszélen az utában is egyet, holott korábban egyáltalán nem volt csak az a pár szál a komposzt mellett.

Ránézésre leginkább a fehér színű Mécsvirágokkal (Melandrium) lehet összekeverni őket. Ez annyira azért nem meglepő, hiszen a habszegfűk is a Szegfűfélék (Caryophyllaceae) családjának tagjai, de önálló nemzetséget alkotnak. Szintén ennek a családnak a tagja a Szurokszegfűk (Viscaria) nemzetsége is, az élénk színektől eltekintve ezeknek a virágai is nagyon hasonló felépítésűek.

Próbáltam a nemzetségen belül is meghatározni a kertben talált habszegfűket. A legtöbb fajtajegy alapján Hólyagos habszegfű (Silene vulgaris) virágzik a kertünkben és a környéken.

Érdekes, de nem olvastam sehol sem az egyik legfeltűnőbb jellegzetességről, miszerint a virágból hosszan kilógó porzók és bibék végei néhol lilás-kékes színűek. Érdemes a képeket nagyobban is megnézni, mert a kinyíltságtól állapotától függően egész változatos kinézetű a virág.

A növény levelei is szépek. Körbeölelik a szárat egymással átellenben, majd a következő levélszint az előzőre merőlegesen nyílik, hasonlóan mint a keresztfűnél. Szép fényes, ép szélű levelei vannak, és itt van egy kis dilemmám azért.

A levelei is szépek

Többfelé ismertették úgy a hólyagos habszegfűt, hogy hullámos a levélszéle. Be kell valjam ezt nem látom a növényen, nagy jóindulattal is csak talán. Úgy is inkább gyűrött, azaz a levél sikjára merőlegesen hullámos — a kisimított levélszél éle egy ívvel írható le. A Kónya habszegfű (Silene nutans) levelei ép szélűek (infó), ámde annak a virágai szár végi fürtös elrendezésűek, valamint a csészelevelek összeforrtak, piros vagy barnás színűek, míg a hólyagos habszegfűé feltűnő, hólyagszerű, fehér, zöld vagy zöldessárga színű, hálózatosan recés. A csészelevelek alapján egy hólyagos, a szárlevelek alapján kónya?

Tovább fokozza a helyzetet, hogy az irodalom szerint a hólyagos május és október között virágzik. Valamiért úgy emlékeztem, hogy ez egy olyan kora nyári virág, és ősszel sohasem tűnt fel. A Kónya habszegfű április - júniusi virágzású, ami jobban illik az emlékeimhez. Viszont a fent linkelt oldalakon talált képek alapján a virág nagyon nem olyan mint a kónya, és a hólyagos esetében közölt képekre is részben hasonlít! Egyiknél sincs emlegetve a lilás színű porzók léte, az a közölt képeken sem látható.
Kíváncsi leszek a termésére is. Ugyanis a hólyagosnak elvileg a termése fényes, halvány sárgásbarna tok, sok apró fekete maggal, míg a kónyának pedig fogakkal nyíló, fényes világosbarna, gömbölyded tok. Kérdés persze, hogy a hólyagosnak hogy nyílik, hiszen azt nem határozza meg konkrétan a szöveg. Lehet ugyanígy? Végülis egy nemzetség tagjairól beszélünk...
Azt hiszem picit még kutakodok a neten, mert az a gyanúm, hogy van még pár habszegfű faj. Pl. már pár perc után megtaláltam egy Silene acaulis nevű növényt ami a leírása szerint mohaszerű párnás jószág, alig 1–3 cm magas... Na most legyek okos! :)

Virágtalan tavasz...

Gondolkoztam egy ideje, hogy belefogjak-e egy ilyesfajta kesergős bejegyzésbe, de azért talán érdemes. Egyrészt ugye dokumentáció, tapasztalat-gyűjtés, másrészt meg tényléeg kíváncsi lennék, kinek mi tűnt fel a kertjében ami szokatlan.

Nögvenyelősen indult ez a tavasz, pedig nagyon vártuk már. Főleg a februári kemény fagyok után, amikor még hótakaró sem védte a talajt. Normálisan mifelénk márciusban olvad a minimum 30cm-es hótakaró, jó tempósan pár nap alatt. Aztán felrobban a kert és pár nap alatt ellepi az élet.

Kata nagyszerű bejegyzéséből tudom én is, hogy a kankalinoknak téli rügyei vannak. Ezek a növények lisztszerű bevonattal védik az értékes rügyeket a hideg ellen. Gondolom ez jó taktika, ha feltételezzük, hogy a hó alatt van a növény. Ilyenkor a talajközelben a lehullot avar bomlása pici meleget termel, azt a hótakaró megtartja, nedvesíti, stb. tehát van egyfajta természetes fagyvédelem. Mondhatjuk úgy is hogy a vadvirágoknak fűtött jégkunyhójuk van télire. A nyár és ősz alatt megerősödött kankalinféléknek pedig jó taktika, hogy relative korán kezdhessék a következő évet, amikor a még éppen előbújó rovarvilág éhesen keresi a kevéske virágot.

Nos az idei tél kétarcú volt.
Az első felében nagyon enhye, de száraz tél volt. Minimális mennyiségű csapadék esett, az sem képezett csak pár napra hótakarót. Így mondhatni fűtés volt, de jégkunyhó nem. Mindezt súlyosbította, hogy gyakorlatilag a júliusban volt előtte érdemi esőzés, iszonyú száraz volt minden — már az egész komoly gyökérzetű gyertyánok is sárgultak tőle augusztus közepén!
A tél vége azonban kegyetlen hideggel köszöntött be, volt olyan időszak is, amikor napokon át nem jöt –10°C fölé a hőmérséklet. Tette mindezt a második "havazást" követő olvadás után. (Kénytelen voltam idézőjelbe tenni a havazás szót, mert tényleg esett vagy 25cm — ami a sajtóban rekordként lett beharangozva —, de az felénk még átlagosnak sem lenne mondható, és csak pár napra takarta a talajt.) Így persze a föld felső, korábban csontszáraz része sárrá változott. Erre válaszul elkezdődtek a tavaszra készülődni a növények, amikor ez a sáros massza gyakorlatilag csontkeményre fagyott...

Mikor eljött a tavasz, lassan felmelegedett a felső talajréteg, de a száraz altalaj nem tudta felvenni a nedvességet, hiszen a levelek még takarták a talajt, így a gyengécske napfény csak a föld legtetején tudta — több nap után! — megolvasztani a jeget. Így megvolt ugyan a tavaszi cuppogó sár, de csak a felső pár cm-es rétegben, alatta a jéggé fagyott föld nem szívta el a vizet, az lezubogott a patakba, és így elveszett a hegytető vadvirágainak számára. Jellemző, hogy több hét fagypont feletti időjárás után is 10 cm mélyen még faragni lehetett a földet a csákánnyal!

Ennyit az előzményekről, most május vége felé érdemes felmérni a következményeket!
Szokásos tavaszokon márciusban az első virágok a különféle tüdőfüvek. Most csak április elején jöttek elő, és nem voltak a korábiakhoz hasonló nagy tövei, csak egy-egy csenevész példány maradt meg az életerősebbek közül. Érzésre a Pettyegetett tüdőfű szenvedte el a nagyobb károkat. Gondolom a tavalyi magtermés nagy százalékban ki sem hajtott. Ezek ugye évelők, és jó eséllyel a sárba fagyhattak bele. Később hajtottak ki, mert lassabban eresztett fel a föld mint máskor. Legfőbb beporzóik a vicces kinézetű pöszörlegyek márciusban tömegesen jelentek meg a kertben, és tanácstalanul keringtek virágokat keresve.
A Tavaszi kankalinok (Primula veris) nagy kedvenceim. Már aggódni kezdtem, hogy egyet sem látok belőlük március végén, amikor április 6-án kivirágzott az első tő. Ez látszólag menetrend szerinti, azonban ez a példány tapasztalataim szerint mindig koránkelő alkat volt. Ez idén se volt másképp: fajtársai csak hetekkel később kezdtek el virágot bontani. Ha elkezdtek egyáltalán. Az április nekem mindig a kankalinsárga kerttel volt egyenértékű. Idén pár kósza folttal kellett megelégedni. Kisebb felmérést tettem, és kiderült, hogy a tövek ugyan megvannak, de viráguk sehol sincsen. Most május végén a lombjuk szép nagy, de teljesen hiányzik a virágszár. Feltételezem, hogy a téli rügyek fagyhattak el teljesen, és a keringésük is később indult be. Abban bízok csak, hogy jövőre bepótolják mindazt, ami idén elmaradt.
Az ibolyatövek is hasonlóképpen viselkedtek: kizöldültek, de viráguk nem nagyon volt. Most, azaz május felén is túl kezdett el megjelenni az egyik nagyobb termetű változat lila foltjai.

Ha az április kankalinsárga, akkor a május leginkább harangviráglila szokott lenni. Május 20-án láttam meg az utcában az eddig első és egyetlen képviselőjét a harangvirágoknak. Ez ugyan időben jött, ez a fajta máskor is ilyentájt nyílik, de a Baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia) eddig egyáltalán nem volt sehol. A korábbi években is hullámzott (leginkább csapadékosabb időben jöttek elő nagy számban), hogy mennyi van belőle, de jelenleg nulla a számuk. Talán a szárazság és a jeges hideg okozhatta?

Gyakorlatilag veszteséglistára írható a Tavaszi kökörcsinünk (Pulsatilla vulgaris) is. Igaz gyanítom eleve nem érezte jól magát, mert az ugyanazon alomból származó, és szüleim kertjében élő példány gyönyörű bokorrá fejlődött már tavaly is. Erre egy okot tudok csak felhozni, hogy a vad természetben elsősorban meszes, dolomitos környékeken élnek a rokonai, itt pedig — túl azon, hogy erős a talajban a konkurencia — nem nagyon van meszes terület. A Visegrádi hg. már vulkanikus eredetű, zömmel gránitok és bazaltfélék vannak a földben.

A kert erdei rétre emlékeztető, déli részén csak pár kósza Veronika-féle van, és az időben jókor érkező Szurokszegfű (Viscaria vulgaris) pompázik élénk színeivel. Tavaly rengeteg volt az Indás ínfűből (Ajuga reptans), és a Olocsán csillaghúrból (Stellaria holostea). Most mindkettőből csak mutatóban lehet találni egy-egy magányos példányt.
Északon a komposzt közelében, ahol máskor a baracklevelű harangvirág magas szálai lengedeznek a szellőben, most csak az a még azonosítatlan habszegfűfaj látható csupán, jó eséllyel a Hólyagos habszegfű (Silene vulgaris). Ez máskor is itt volt, csak valamiért mindig kimaradt a fotózásokból. A veronikafélék kéklenek a talajszinten, de feltűnően kevesebb van belőle. A salamonpecsétek és gyöngyvirágok már menetrend szerint elvirágoztak, előbbiből határozottan kevés volt, utóbbiból néhány megjelent a déli részeken is.

Tavaly tűnt fel először a Mezei keresztfű (Cruciata laevipes). Idén a kertben nem láttam, de az utcában feltűnt. Hosszú éveken át pl. a Kis ezerjófű (Centaurium erythraea) egyáltalán nem volt a környéken, tavaly hirtelen nagy területeken jelent meg. Ezért nem unalmas egy ilyen vadvirágos kert, és talán ez ad mégis egy kis reményt a jövő évre...

Száraz tónak nedves partján...

...barna béka kuruttyol. Ma újabb növények költöztek a sziklakertbe, és az ültetés közben az egyik mohapárna alatt lapuló kő megmozdult.

A száraz tómeder mellett közvetlenül egy mohapárna széle alatt volt a gyanús mocorgás. Gyorsan riasztottam a családot, hogy látnivaló van, így a moha alatt lapuló Barna varangy (Bufo bufo) nemsokára három kíváncsi humanoid és egy fényképezőgép társaságában találta magát.

A varanggyal szúnyog és egyéb kártevőfogyasztási egyezményt kötöttünk. A félreértések elkerülése végett a varangy vállalta az ízeltlábúak ízlelését, mi pedig felajánlottuk a számára, hogy ha majd egyszer valamikor víz is lesz a tóban, akkor beköltözhet oda. Csókot egyik hölgytől sem kapott.

Azért a félbemaradt növényültetést befejeztem, álljon is még pár kép itt a frissen betelepített flóráról is.

Ugye, kedves Olvasók ezek a részletek már kezdenek hasonlítani egy sziklakertre? :)